Adó 1% felajánlás Állatvédelemre! Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18464654-1-06
Különös szokása volt: dalszövegeket írt, és addig ment, amíg nem lett kész a zenéhez a költemény.
Most is ez történt, csak kicsit hosszasabban és másképpen. A harmadik falu határában még mindig csak ennyi volt készen a dalszövegből:
Dicsérem Önt, Juliska!
Ügyeske és ugyiska!
Ezzel Kálmán elégedetlen volt, jogosan. Ekkor vette észre: kecske követi. Szép fehér szőrű. Kálmán, tévesen, feltételezte: ő tetszett meg a kecskének. Elárulom: nem annyira ő, mint a kezében tartott lombos ág, amit Kálmán az elképzelt zene ütemére lóbált.
No és a kutya?
Azt a Kálmán zsebében maradt kolbász csalta oda, de azért a kutyus magát a legényt is rokonszenvesnek találta.
A kóborlás folytatódott, most már kecskével, kutyával együtt.
Az ötödik falu szélén a menet megállt egy kerítésnél. A kecske nekiállt falni a kerítés résein kikíváncsiskodó virágos bokor leveleit. Kálmán is nekiállt falni, de ő a szemeivel látványt: egy leányt a kerítés túloldalán. A kutya meg falni szeretett volna, ezért Kálmán kolbászos zsebéhez húzódott közelebb.
A leány nem szép volt, hanem a szépnél sokkal több: gyönyörű. Neki is megtetszett a legény, de azért nem hagyta szó nélkül saját kerti bokra levélritkítását:
- Hé, te legény, a kecskéd illetlenül viselkedik!
Kálmán magához tért az ámulatból:
- Bocsánat, Kisasszony, Rettentően Kálmán vagyok, de nem vagyok e kecske gazdája, csak hozzám csatlakozott. A kutya szintén. Ám azért rászólok a kecskére.
Rá is szólt, kissé dalíróhoz méltóan:
Kecske, kecske, illetlen egy kecske,
e leány majd rácsap fenekedre!
Mások bokrát megdézsmálni vétek.
Fehérszőrű, remélem, megérted!
A fehérszőrű kecske e figyelmeztetés után sem tért át illetlenségről illedelmes viselkedésre.
A leány azt mondta:
- Gyere be, a kecskét hátra visszük, a ház mögé, ott megkötjük, füvet legelhet. A kutya kap egy félig lerágott csontot. Te meg, ha akarsz, ihatsz velem egy kis tejeskávét. A nevem Rétcsodáló Júlia. Miért állsz olyan rettentően maflán, Rettentően Kálmán? Mit szólsz a javaslatomhoz?
Kálmán összeszedte magát:
- Maflán azért állok, mert még sohasem láttam olyan fenségesen szép leányt, mint te. A javaslatodhoz pedig azt szólom, hogy nem szorul javasasszonyra, vagy doktorra, annyira egészséges. Köszönöm a kecske és a kutya nevében is.
Tíz perc múlva négyen is elégedettek voltak: a kecske (bár karóhoz kikötését nem kedvelte) a fűvel, a kutya a félig lerágott csonttal, a legény, meg a leány a tejeskávézgatással és beszélgetéssel.
A tejeskávé igen jó volt, de a tálcára kitett sütemény még inkább. A leány bevallotta: tanítónő a faluban. A legény sem titkolta dalszerzői mivoltát.
Ekkor a leány felkiáltott:
- Ó, hó, halihó! Tudom ki vagy, mert zongorázni is szoktam néha. Te írod
Pisztrángos Elemér zenéjéhez a dalszövegeket. A múltkor zongorán le is játszottam az egyiket, amelyiknek szövege így kezdődik:
Csiribiri, csiricsáré!
A én csókom a babámé!
A legény kapott a szón:
- Elzongoráztad? Ó, és mint tetszett a szövege?
- Tudod, én igazmondó vagyok - jelentette ki a leány. Tetszett, de csak, mint nevetséges csacskaság. Persze, tudom, az ilyesmit szeretik az emberek, ám, ha így folytatod, sohasem lesz belőled Petőfi!
- Igazad van, Júlia, - ismerte el Kálmán - bár, ha szegény Petőfi sorsára gondolok.. No és te mivel foglalkozol a tanítás mellett?
- Meséket írok - jelentette ki a leány. Ha akarod, téged is beleteszlek az egyik mesémbe.
- Kitűnő ötlet! - helyeselt a legény. Tegyél bele a valóságba is, a mesédbe is, mint az udvarlódat!
Elpirult Júlia, de szerencsére megérkeztek a szülei. Meghívták Kálmánt: vacsorázzon velük. Azt hitték: szabadkozik, és nemet mond. Ám a legény egyből igent mondott, sőt, ami vendégként nem is volt kötelessége, még az asztal megterítésében is segített.
Vacsora után beszélgettek erről-arról, várható termésről, időjárásról.
Megegyeztek: a kecske és a kutya ottmarad, majd holnap beugrik a legény a kecskéért. A kutya, ha kóbor, örökre ott maradhat, de a kecskét vissza kell adni jogos tulajdonosának.
A legény nem sejtette, hogy kié lehet a hozzá csatlakozott kecske, de hazafelé kigondolt valamit. Amikor egy falun ment keresztül, a saját maga által kigondolt dalt énekelte:
Valahol egy fehér kecskét találtam.
Nem kértem én, de jött egyre, utánam.
Nénik, bácsik, bibircsókos emberek,
szóljanak, ha fehér kecskét keresnek!
Az egyik kapuból fejkendős néni sietett a legény elé:
- Jó estét, Rettentően Kálmán úr! A miénk az a talált kecske! Hol van most?
- Hát Vadkörtefalván, Rétcsodálóék portáján. Jámbor kecske, csak nem tud beszélni. Otthagytam.
- Nagyon köszönjük, Rettentően úr! No, akkor mindjárt szólok az uramnak, hogy menjen el érte! - mondta a nénike.
A nénike férje el is ment a kecskéért, ott kiderült, hogy ismeri Rettentően Kálmánt. Kivallatták: miből él ez a különös legény, valóban dalszövegírásból?
- Azt én nem tudom, - mondta az ember - mert nem a mi falunkban lakik, hanem Harcsakenegetősön. Párszor találkoztam vele, amikor ott jártam, beszélgettünk is, de annyit mondok: fura ember! Időnként elővett valami papirost, arra körmölgetett. Kérdeztem: mit ír? Azt mondta: a bácsi olyan ízesen mondott ezt-azt, leírtam. Mi az, hogy ízesen? Ízes a lekváros bukta, nem az én beszédem.
Amikor a bácsi elment, a leány apja azt mondta a feleségének:
- Lehet, hogy fura legény ez a Kálmán, viszont a mi lányunk is különös azzal a meseírói mániájával, de nem merek neki szólni ezért, mert mégiscsak jó az a pénz, amit a tanításért kap, hiszen csak tíz hold földünk van, ami nem túl kevés, de nem is valami sok. A mesékért eddig Júlia nem kapott semmit, pedig kettőt-hármat már ki is nyomtattak a városi újságban, Címerpajzsoson.
A leány mindezt nem hallotta, de másnap is eljött hozzá a legény, most már kecske nélkül. A talált kutyáért senki sem jelentkezett, az ottmaradt Rétcsodálóéknál. Befogadták.
Azt mondta a leány:
- Hát, te Kálmán, csinos fiú lennél, ha nem hordanád ezt az ízléstelen piros nyakkendőt, azokkal a fehér csíkokkal. Melyik leány vette neked?
- Azt nem leány vette, hanem asszony, a házvezetőnőm és egyúttal szakácsnőm. Már benne van a korban. Kitűnően főz, süt, de a férfi öltözethez nem ért. Címerpajzsoson vette nekem, és észrevétlenül kötötte ma a nyakamba, amikor éppen a Juliskás dal szövegén törtem a fejem.
- Hát neked szakácsnőd is van? - csodálkozott a leány. Olyan jól fizetik a dalszövegeid, hogy szakácsnőre is telik?
- Ennyire jól nem, de azért van belőlük olykor kis pénzecském, ha Pisztrángos Elemér megzenésíti - válaszolta a legény. Nagy dicsőség, kis fizetség! Írtam is erről dalocskát, azt is megzenésítette Elemér. Így kezdődik:
Szegény vagyok, mint a templom egere.
Nem merek én pályázni a szívedre!
Nem meri a szívem azt súgni neked:
szegény vagyok, angyalom, de szeretlek!
Teltek a hetek, hónapok. Kálmán és Júlia sokat találkozott, a szívek is megteltek szerelemmel.
Júlia egyszer csak így szólt:
- Mesét írtam egy mafla legényről, aki kecskével és kutyával jött a leányhoz, de elfelejtett virágot hozni, és a kecskéje a lány virágos bokrának leveleit falta. A mafla legény szépen udvarolt, de nem merte megcsókolni a leányt, a kezét megkérni még kevésbé. Visszariasztotta saját szegénysége, nem volt egy talpalatnyi földje, kénytelen volt dalszövegírásból keresni betevő falatját.. A leány mégis várta, várta a csókot, a leánykérést.. Miként tetszik ez a mese?
- Pompás mese! - ugrott egyet örömében Kálmán. Sok igazság van benne, főleg a legény maflaságáról. Ám apróbb tévedések is belecsúsztak, ha a mese földi mására, a valóságra gondolsz. Egyrészt a kecske nem volt a legényé, csak hozzá szegődött. A legény szegénysége is kissé eltúlzott, mert ugyan ott, ahol lakott,
Harcsakenegetősön, talpalatnyi földje sem volt, de távolabb, Tojástáncoltatón,
ötven hold bérbe adott földje: szántók, gyümölcsösök, szőlődombok.. A dalszövegeket pedig nem kényszerből írta, hanem élvezetből, és ha az a mesebeli leány behunyja most a szemét, akkor észreveheti: a mesékkel olykor még a maflaságot is meg lehet gyógyítani..
Rétcsodáló Júlia boldogan hunyta be mindkét szemét, és olyan mesebeli csókokat kapott, hogy csak na! A kezét is megkérték utána, de meg mindjárt el is kérték, kézen fogták, és máris vitték, kézen fogva, Júlia szüleihez. Utóbbiak még úgy tudták, hogy Kálmán szegény dalszövegíró, de azért nem ellenezték a házasságot.
Júlia szülei később, amikor a legény már elment, az öröm mellett, kissé aggodalmaskodtak is: miből fognak a fiatalok megélni? Leesett az álluk, amikor leányuk elkezdte óvatosan bevallani, hogy kiderült: választottjának szegénysége elég távol van a templomi egér szegénységétől.
A lakodalomra sok meghívott jött, és mindenki szép ajándékot hozott. A legolcsóbban azonban Pisztrángos Elemér, a zeneszerző úszta meg az ajándékvásárlást. Intett a zenekarnak, azok rákezdték, és Elemér már fújta is a dalt, amelynek szövegét ezúttal, kivételesen, ő írta szerzőtársa helyett:
Ó, te szegény, nagyon szegény, Rettentően Kálmán!
Szegénységed megríkatott ötven holdad láttán.
Sírt a szántód, sírt a szőlőd, könnyeztek gyümölcsfák:
koldus voltod a templomi egerek is szánták!
Bérbe adott vízimalmod azt őrölte egyre:
bárcsak ez a kerek világ hozzád szegényedne!
Ó, Júlia, Rétcsodáló, mit is hoztam néked?
Egy szép könyvet, - hadd olvassa kopott gúnyás férjed!
Most hoztam a könyvesboltból. Címlapja nem tarka,
s csupán kecske, kutya, meg egy mafla legény rajta.
Ámde belül? Nincsen abban szép meséknek híja, -
s a szerzője számíthat ám a tiszteletdíjra!
Elemér felmutatatta a könyvet. Ki csodálkozott a legjobban? Maga a szerző, Rétcsodáló Júlia. Nem is sejtette, hogy valakik (talán Kálmán és Elemér?) kiadatták a meséit: FEHÉR KECSKE, BARNA KUTYA, MAFLA LEGÉNY ÉS MÁS TÖRTÉNETEK címmel.
Júlia átvette a könyvet, megcsókolta Elemért, de mindjárt Kálmán, a férj is kapott egy csókot, hogy ne legyen féltékeny. A lakodalmas nép éljenzett, lelkesedett, - utána meg mindenki annyit evett, amennyi belefért. Volt olyan holnapra látó, aki a zsebeit is megtömte finomságokkal, - de volt miből.
Hamarosan a kóbor fehér kecske is megjelent, fehér szőrén szívpiros festékkel ott ékeskedett: SOK BOLDOGSÁGOT!
Mi volt még? Nagy nevetés, lúdhájjal kenegetés, mézesmázos muzsika, libamáj lopó cica..
Lelkes Miklós
(2013)