Csíkhelyi Lenke - Úrfi, Bikfic, Batyu meg a hazudós gazda

Buksi kutyánk már elmúlt két éves, egyre gyakrabban került szóba, hogy férjhez kellene adni. A falubeli udvarlók színben, méretben, szokásaikban olyannyira elütöttek szépséges, de nem könnyû természetû Buksicskánktól, hogy már-már arra gondoltunk, egy kutyamenhelyen kellene körülnézni. A közelben azonban nem tudtunk ilyet, így a dolog csak halasztódott. Mígnem egyszer a budai Skála-piacon összehozott a sors a hazudós gazdával. Rendkívül koszos, trágyaszagú ember volt, mellette a földön ugyancsak trágyaszagú szatyor, a kezében egy öklömnyi kiskutya, a kutya hátán egy pici macskakölyök. Árulta õket, fröccsrevalóért.

Említettem már, hogy mindig a kutya kezdi. Ez a csöppség is rám nézett. Koromfekete volt, selymes szõrû, elõrebicsakló füllel, tatáros ferde szemmel. A formája Bogáncsé, a pillantása Fülesé. Kérdem a gazdát: - Fiú-e, vagy lány ez a kiskutya? - Fiú biz ez! - mondja õ. - Mennyi idõs? - Tíz hetes múlt, el van választva, eszik mindent. - A szüleirõl tud valamit? - Hogyne tudnék: az egyik puli, a másik pumi. Több kérdésem nem volt, már vittem is Úrfit. Igaz, hogy võlegénynek kissé serdületlen, de majd megnõ. Szatyorban utazott le a faluba, a vonaton jól viselkedett, csak akkor kezdett vad sivalkodásba, amikor beléptünk a kapun, és megérezte Buksi szagát. Buksi maga volt a döbbenet, hogy vége az egykei gyöngyéletnek.

Csak bámulta tanácstalanul a jövevényt.

Állatorvost hívtunk, hogy rendbeszedje a kiskutyát. Megtörtént az oltás, megkaptuk a féregtelenítõ tablettát, aztán az orvos kezdte kitöltögetni a papírokat. - Hány hetes? -Tíz múlt, mondtuk. - Ez ugyan egy nappal sem több négy hetesnél! Fajtája? - Puli-pumi keverék. - Ez? Inkább sima szõrû retrievernek nézném. - Neve? - Úrfi. Az állatorvos ránk meredt, majd úgy elkezdett hahotázni, hogy kiesett a toll a kezébõl. - Maguk azt várják, hogy ebbõl úrfi lesz? Na, azt várhatják! Ugyanis szuka.

Ekkor lett Úrfiból Bikfic. Elvégre egy lány is lehet Bikfic. Annak is éreztem, mihelyt megláttam. Az Úrfit csak édesapám boldogult kutyája iránti kegyeletbõl találtam ki.

Buksival hamar összeszoktak, bár a vérmérsékletük merõben eltérõ. Buksi lomha, nehézkes, és ahogy mondani szoktuk, nem az eszéért szeretjük. Bikfic mindenre vadászik, ami él és mozog, kiváltképp a macskáinkra persze, és vad vágtában rohangál a hosszú kert egyik végétõl a másikig. Lustika és Viháncka, ahogy a fiam nevezi õket.

Bikfic, amilyen aktív, ha ébren van, éppolyan ájultan tud aludni, ha elfáradt. Elõbb azonban felveszi azt a sajátságos pozitúrát, amelyet egyetlen más kutyánál sem láttunk. Négy lábát kinyújtva egy csokorba szedi, valósággal összebogozza magát, mint egy batyut, fél kézzel fel lehetne emelni. Így aztán nem is sokáig maradt Bikfic. Batyu lett belõle.

Batyu a "nyári kutyánk". Selymes szõre nem sok meleget tart, ezért télen kétszer is meggondolja, hogy kimenjen-e a lakásból. Bezzeg nyáron! Állandóan rajta kell tartanunk a szemünket, mert hol egy vakonddal, hol egy macskakölyökkel a szájában kerül elõ a kertbõl, de fogott már tyúkot és pelét is. Szerencsére nagyon óvatos a harapása, nem tesz kárt a zsákmányban, csak rohangál vele föl-alá. Két állat fog ki rajta: a sündisznónk meg a tarka békánk. A süni szúr, de Batyu sosem adja fel. A tarka békát el-elkapja, de el is ereszti rögtön, ilyenkor habzik a szája, de ebbõl sem tanul. Lehet, hogy õt sem az eszéért szeretjük.

Így éldegélünk csendesen két szép kutyakisasszonyunkkal. Aki nem hiszi, járjon utána!