Ijedõs Bátorság

Volt egyszer egy szamár, amelyik olyasmire vágyott, amire elõtte szamár még soha. Misivel, az udvari bohóccal kérvényt iratott, hogy a felséges király kegyeskedjen kinevezni õt, lógófülû, hûségesen szürke szolgáját, - lóvá! Csodálkozott, nevetett a király és megkérdezte a szamarat:
- No és milyen ló szeretnél lenni, szürkécském? Sokféle ló van. Egyik az ekét húzza, másik a szekeret, harmadik a hintót…
- Természetesen lovagi ló, felséges király! - vágta rá, kissé szerénytelenül, a szamár.
Jókedvében volt a király, egykettõre elkészítette az íródeák a cifradíszes oklevelet, mely szerint a Fenséges Uralkodó kegyeskedik kinevezni Közönségesenszürke Szamár Urat nemes Szamárföldy Füllógatóferdinánd néven lovagi lóvá.
Nagy úr a király szava. Ettõl fogva a szamár az udvari lóistállóban lakott, ugyanannyi zab járt ki neki, mint az elõkelõ lovagok lovainak és szõrét is ugyanúgy kefélték fényesre. Mindezek ellenére sem volt elégedett, mert egyetlen lovag sem választotta lovául. Megint iratott egy kérvényt Misivel: a király kegyeskedjék kijelölni számára egy lovagot.
- No engem jól lóvátettél, kérvényírogató Misikém! - nevetett rá a király kedvelt udvari- bolondjára. Lovat adattál velem a szamár alá vagy mi a csuda is… No de megbánod! Te leszel a lovagja!
Zászlós-kürtös ceremónia közepette a király lovaggá ütötte Misit, akinek új neve Csengõ- sapkay Vigyoribukfenc Szamarinkó lett. A hoppmester ugyan magában úgy vélte: udvariatlanság a többi lovaggal szemben lovaggá ütni egy udvari bolondot, de nem mert szólni semmit, mert tudta, hogy a király máshová is tud ütni, továbbá ismerte a közmondást is: “Egyszer hopp, máskor kopp!”. Mindenki a hopp!-ot akarja, senki a kopp!-ot.
Történt pedig egy sötétfelhõs napon, hogy az országot megtámadta a sokfejû sárkány. A kevésbé félõs lovagok hét fejet számoltak meg, a nagyon beijedõsek tizenkettõt.A sárkányfej-számolás már csak így megy: az ijedezés mindig többet számol meg belõle, mint amennyi a sárkányon ténylegesen van.
Felkerekedett a lovagság a sárkány ellen. Menni kellett Misinek is, hiszen már õ is lovag volt, a szamárnak is, hiszen most már Misi lovag lova volt. Leghátul mentek, persze, mert, ha futni kell, onnan gyorsabb az el!
Megijedt a lovagság a tûzokádó sárkánytól csudamód.Lovaik úgyszintén. Egyikük sem akart lángolt kolbász lenni, úgy nekieredtek visszafelé, hogy percek alatt elhagyták a hátul kullogó lószamaras lovagot: Misit.
Ám a lovagok ijedtsége semmi sem volt ahhoz a páni félelemhez képest, ami Misit és lóvá kinevezett szamarát elfogta. A szamár négy lába földbe gyökeredzett a rémülettõl. Misi sem mert megmoccanni, ami, a nehéz páncélban, különben sem lett volna könnyû.
Ám ekkor az történt, amire senki sem számított. Az egyik lovag meglátta: Misi nem menekül velük. Félreértette a dolgot, felkiáltott:
- Vitézek, forduljatok meg! Elõre! Ha Misi, a bohóclovag, nem fél a sárkánytól, akkor az nem lehet igazi sárkány!
Elszégyellték magukat a lovagok, megfordultak és most kivont karddal ismét a sárkány felé vágtattak.
No erre a sárkány mindhárom fejében forogni kezdett ugyanaz a gondolat: nem pazarolhatja fejét, ha csak három van belõle! Gyorsan levegõbe emelkedett és elrepült. Vissza sem tért többé.
Misi lovagot a király bátorságáért grófi rangra emelte, kastélyt és földeket adományozott neki. A szamár pedig szobrot kapott, az alábbi felirattal:
“Nemes Szamárföldy Füllógatóferdinánd lovagi ló, a sárkányos csata négylábú hõse.”
A király még ennél is többet tett. Az összes iskoláskönyvbõl töröltette a “Ha nincs ló, szamár is jó.” közmondást, viszont beléjük iratta az általa kigondoltat: “Lónak kinevezett szamár a sárkány elõtt is megáll”. Ha jól meggondoljuk, utóbbi félig-meddig igaz is volt, különösen, ha nem kutatjuk: a bátorságtól vagy inkább a félelemtõl?

Lelkes Miklós