Washington - Egy 375 millió évvel ezelõtt létezett hal koponyacsontjain olyan jellegzetességeket fedeztek fel a paleontológusok, amelyek megmagyarázzák, hogyan fejlõdtek ki a szárazföldi állatok.
A Tiktaalik roseae-t ugyanis az összes gerinces elõdjének tekintik, beleértve a kétéltûeket, a hüllõket, az emlõsöket, s az embert. A "sétáló" hal, a Tiktaalik roseae maradványait még 2004-ben fedezték fel Kanada sarkkörön-túli vidékein.
Adó 1% felajánlás Állatvédelemre! Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18464654-1-06
A Tiktaalik roseae az összekötõkapocs a halak és a kétéltûek, az elsõ szárazföldi állatok között. A "sétáló" hal vizsgálata azonban arra is szolgáltatott bizonyítékokat, hogy a vízbõl való elvándorlás sokkal bonyolultabb folyamat volt annál, hogy az uszonyok végtagokká alakultak át - emelik ki az amerikai kutatók, akik tanulmányukat a Nature címû tekintélyes tudományos folyóiratban publikálták.
A koponyacsontok vizsgálata arra derített fényt, hogy milyen átalakulásokat igényelt az alkalmazkodás a szárazföldi táplálkozási és légzési feltételekhez.
"Nem állíthatjuk, hogy a Tiktaalik roseae már szárazföldi állatnak tekinthetõ, mivel egészen bizonyosan ideje java részét a vízben töltötte" - hangsúlyozta az egyik szerzõ, Jason Downs, a philadelphiai Természettudományi Akadémiai kutatója.
Kifejtette, ezen átalakulások jó része, amelyet korábban a szárazföldi élethez való alkalmazkodás jeleként értékelték, valójában a sekély vízben való "dagonyázáshoz" volt szükséges. A jelek szerint a Tiktaalik roseae szubtrópusi környezetben, a folyók árterületén élhetett. Nagy vízi ragadozóról van szó, amelynek hossza elérte a 2,7 métert. Hegyes fogaival és csapott koponyájával inkább krokodilra, mint egy primitív halra hasonlított, s rövid idõre képes volt elhagyni a vízi környezetet.
"A koponyájából ítélve a vízben halakkal, a szárazföldön viszont rovarokkal táplálkozott" - hangsúlyozta a másik szerzõ, Neil Shubin, a Chicagói Egyetem kutatója.
A tudósok leírták a Tiktaalik roseae koponyacsontjainak jellegzetességeit, beleértve az állkapocscsontot az agyi koponyához függesztõ hyomandibulare elcsökevényesedését. A halakban a hyomandibulare, amely kapcsolatot teremt az állkapocscsontok, az agyi koponya, valamint a kopoltyúk között, koordinálja ezen elemek mozgását a víz alatti táplálkozás és légzés alatt. A szárazföldi állatoknál a hyomandibulare az evolúció során fokozatosan átalakult, s jelenleg ez a középsõfül egyik csontocskája, a kengyel.
A Tiktaalik roseae azonban megõrizte a primitív halak néhány jellegzetességét, ahogy rendelkezett már néhány, a szárazföldi négylábú kétéltûekre jellemzõ vonással is. Uszonyain például kivehetõ a "csukló" és a "könyök" - ez egy evolúciós elõrelépés a szárazföldön való közlekedéshez szükséges végtagok kifejlõdése felé.